Globalizáció és társadalom

Elém rakott három geometriai ábrát, hogy rakjam össze, hogy hogyan arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy még a tenyerem is izzadt az erőlködéstől, mert az istennek se ment. Aztán valami töltögetős játék volt, egyikbe ezt, a másikba azt kellett tölteni, természetesen elszúrtam. Aztán már csak félálomban raktam ide vagy oda kereszteket, vonalakat. A végén összeadta a pontokat, s az eredmény szerint, ha nem is lettem totálhülye, lelkileg le voltam nullázva. Igaz, a kísérletező nem profi volt, de egy életre megutáltam az IQ mérést, meg a számokat, melyeket az emberre aggatnak. (Bár természetesen kalaplevéve tisztelem a 140 pontos IQ tulajdonosokat…) Most lapozgatom Stephen J. Gould könyvét, melynek nagyobb része szól az IQ méricskélés őstörténetéről (1910-1930), meg annak bizonyítási kísérleteiről, hogy a dolog öröklődik, és hogy vannak született debilek – többnyire színes bőrűek, kelet-európaiak, zsidók vagy déliek, ahogy akkor találták. (Az egész nem Németországban, hanem az USA-ban történt, a vita is ott zajlott…) Maga a könyv nem az igazi, a szerző túlírta, belekavarta a genetikát is, ami azóta ugye nagyot ugrott, szóval sok minden nem stimmel benne. Meg bennem, aki az egészet úgy fogtam a kezembe, mint valami döglött halat.

Robinzonnak, (becenév), barátomnak megszaladt. Felkapták, sztár lett a cégnél, nagy játékos a pályán. Hetenként kétszer utazik (Szingapúr vagy Kijev, mindegy), fél nyolckor már a helyén, este nyolckor még visszamegy egy konferenciáról, az éjjeliőr a haverja. Felesége most adta be a válópert, sebaj, vett egy lakást a belvárosban (aludni, ne kelljen órákat autózni hazáig) és van egy háza Telkiben (azon még osztozkodnak). Viszont csodakocsival jár és degeszre keresi magát. Aztmondja, élni ráér később is. Szerencsére nincs gyerek. Célia (becenév) ebben a férfi-világban küzdötte fel magát a felső polcra, hülye lenne valami kis viszonyért vagy a sparherdért lelassulni. (Egyébként laza-futó kapcsolatai vannak, igaz, inkább futók, mint lazák. Maga ura, tanácsadó cége, ma már jól megy, angol partnere mindent belenyom, persze ő se megy haza öt órakor, szombatonként Münchenben van (tanfolyam), egyébként tárgyalás, szerződés-tervek, interjúk, tárgyalások kliensekkel, a szokásos mókuskerék, este valami jobb helyen munkavacsora. De megtalálta számítását: nem kell sok hozzá, és abbahagyhatja, bár nem gondol ilyesmire, imádja a feszültséget, az intenzív meló eufóriáját, hogy lekörözi férfi-kollégáit. Hogy neve van a szakmában. Átlagban hat órát tölt csoda-lakásában, vasárnap délután révülten sétál benne: nagyon szereti. Habár ott sem érzi jól magát igazán, ha nem csinál valamit, hisztis lesz.